Kutyás blog

Ugyan még csak most ünnepeltük a Karácsonyt, de nekünk egy picit muszáj előre tekinteni. 

Az évek csak úgy peregnek, hát még a Karácsony utáni pár nap. Szempillantás alatt itt van a szilveszter, ami az emberek egy jelentős részének a szórakozást, az évbúcsúztatást jelenti.

Én most nem mennék abba bele, hogy ezt a világjárvány ezt mennyire hátráltatja. Házibuli, tűzijáték biztosan lesz. És ha tűzijáték van (még ha csak a szomszédban is) akkor rettegő, világgá szaladó kutyák is lesznek.

Karácsony előtt a megszokottnál többen keresnek meg minket azzal kapcsolatban, hogy mire lenne a legnagyobb szükségünk. Cégek, magánszemélyek is szerveznek gyűjtéseket, hogy átadhassák az adományt az arra érdemesnek vélt szervezetnek. Természetesen nagyon fontos, hogy az adományozók tudjanak azonosulni azzal a szervezettel, akiknek támogatják a munkáját. Talán ez az egyik olyan hónap, hogy ha szerencsések vagyunk, fel tudjuk tölteni a megcsappant raktárainkat.

Ismét egy tucat bevezetőnek való kutyasorssal ismerkedtünk meg, tele tanulsággal. Folytatnom kellene a 21 kutya történetét, amibe már belekezdtem, de most annyi minden más történt, amit ep kell elmondanom, hogy az ő szomorú történetüket kénytelen leszek később folytatni.

A bevezetőmben pedig már a szokásos kárálásomat kezdem, mert az emberek még mindig nem értik: Karácsonyra nem ajándékozunk élő állatot!

Nagyjából két hónapja a menhely gondozásába került egyszerre 21 kutya. Akkor azt ígértem, hogy beszámolok részletesen egyszer erről a történetről. Ennek most jöhetett volna el az ideje, ugyanis a kutyák már hivatalosan is Tappancsos kutyák.

Már jó ideje halasztok egy blogot, ami még csak a fejemben született meg. A nálunk élő puli jellegű kutyákról szeretném írni.

Most viszont ismét egy másik témát kell választanom, ugyanis a héten búcsút kellett vennünk egy olyan kutyánktól, aki nagyon régen a menhelyen élt, és sohasem került családhoz.

Az ilyen kutyák ihlették a heti blogot. Most szeretném bemutatni azokat a menhelyi kutyákat, akik már nagyon régen nálunk élnek, és szinte mindenkinél borítékolható, hogy ez a végleges otthonuk. 

Ugyan már sokszor írtam erről a blogomban, mégis az emberek újra és újra előhúzzák ezt a kártyát a kalapból.
A minap egy elég feszült hangulatú idős asszony hívta a menhelyet, még jóformán bele sem szóltunk a vonalba már elkezdte a dolgozónk kiosztását.

Az első mondata az volt, hogy csak nagy nehézségek árán találta meg a telefonszámunkat, hozzánk be sem lehet jutni, továbbá 5 kutya van a honlapunkon.

A múlt heti blogomban kicsit részletesebben bemutattam néhány kutyánkat, akik a gondozásunkban élnek, hogy mi is történt velük azóta, hogy hozzánk kerültek. Mert bizony, ahogy mondtam, a legtöbb ember megnyugszik akkor, amikor a kutya már nincs az utcán, azt gondolják sorsa megoldódott, gyorsan talál egy gazdit és minden rendben lesz. De sok esetben ez nem így történik. 

Ezen a héten nem került új kutya a gondozásunkba. Hihetetlen, hogy hosszú idő után kénytelen vagyok ezzel inditani egy blogot, de ez az igazság.
Jelenleg csordultig van minden, talpalattnyi helyünk sincs. A hétvégén azonban a gazdihoz kerülő kutyusok jóvoltából enyhülni fog a nyomás. 

Van egy fehér színű, kuvasz jellegű kutya, aki immár hetek óta lázban tartja az embereket. Nem azért, mert bárkinek is ártana, hanem azért, mert mindenki sajnálja, aki valamennyire is érzékeny az állatok sorsára. Egész Szegedet bejárta, vagyis inkább körbe szaladta. 

Már sokszor írtam arról, hogy a közösségi oldalon mennyire szépen egymásnak tudnak tudnak esni az emberek, ráadásul mindig lesz egy bűnbak is, akit lehet hibáztatni.

Pár hete írtam arról a tanárnőről, akit megvádoltak állatkínzással, anélkül, hogy a vádló szervezetnek bármi bizonyítéka is lett volna ellene. Elég volt a szavuk, és a tanárnő ugyanabba a helyzetbe került, mint korábban mi, amikor ezt a szervezet minket vádolt meg alaptalanul azzal, hogy kidobjuk a menhelyi kutyákat.

Vannak blogok, ami elé egyszerűen nem passzol semmilyen bevezető. Ez a mostani írásom is ilyen. Egyetlen hét alatt olyan sok minden történik az életünkben, a kutyák életében, hogy elmesélni önmagában is terjedelmes.
Vannak napok, amikor szinte eseménytelennek tűnik  minden. A mindennapos takarítás, etetés, gyógyszerosztás, ápolás, napi kutyás teendők mellett azonban csak úgy telik az idő. Ez viszont önmagában nem elég egy bloghoz.

A héten látogatóba érkezett hozzánk Füge, aki a menhelyen Főnix néven volt gazdikereső kutyus. Ő azon szerencsés kutyusok közé tartozott, akinek nagyon gyorsan sikerült egy nagyszerű családot találni.

Főnix gazdijai adományokkal érkeztek a menhelyre, és a kisasszonyt is elhozták látogatóba. Mivel rendszeres blogolvasók, így beszélgettünk arról is, hogy milyen sok negatív "élmény" ér bennünket minden nap.

Hát most akkor szóljon a blog Főnix, vagyis Füge szívmelengető történetéről. Mert bizony pozitív példából, sikertörténetből is akad bőven. 

Éppen a minap beszélgettünk az önkéntes koordinátorunkkal. Említette, hogy mostanában sok búcsúblog született, elég lesz már ennyi. Bizony, az utóbbi hetekben sok olyan kutyát elveszítettünk, akik a menhellyel összefonódtak, hiszen hosszú évekig itt éltek. 

Azt már többször leírtam a blogomban, hogy még mindig értetlenül állok a tény előtt, hogy az emberek a közösségi oldalon azon képesek összerúgni a port, hogy a citrom valóban savanyú-e.
És ami az állatvédelmet illeti, hát ott sem más a helyzet. Ki egyik, ki másik szervezetet támogat, és az emberek, támogatók gyakran egymásnak feszülnek. 

Minden évben, de idén a megszokottnál is jobban izgultuk végig az adó 1% kihirdetése előtti időszakot.

Ilyenkor nem kevés a tét, ekkor tudjuk meg, hogy mennyi pénzből gazdálkodhatunk jövő szeptemberig.

Ez az összeg nem csak a jövőnk záloga, hanem egy visszajelzés is Önöktől, hogy érdemesnek tartanak-e a mentésre. A válasz idén is igen volt, amit nem tudunk elégszer, hálás szívvel megköszönni!

Ez az összeg az eseti, és rendszeres adományok mellett biztosítja számunkra, hogy a ránk bízott állatok ne szenvedjenek hiányt semmiben, hogy folytathassuk a mentéseket.

A kollégáim és én, akik blogokat, vagy akár posztokat készítünk, mindig törekszünk arra, hogy tárgyilagosak maradjunk. Sokszor kérjük az embereket, hogy próbáljanak a kutyusra koncentrálni, nem pedig arra, hogy ki és miért adta le, hiszen ez nem segít. 

Egyébként is vannak élethelyzetek, amikor az ember ezt látja egyetlen megoldásnak. Nem vagyunk egyformák. 

Persze vannak vérlázító esetek, állatbántalmazások, amikor igenis meg kell valamilyen formában büntetni azt, aki ezt tette. De csak akkor, ha valóban biztosak vagyunk benne, hogy azt láttuk ami történt.

Úgy látszik idén a nyárral együtt búcsúztatjuk menhelyünk néhány ikonikus alakját. Két hete, hogy Kefét gyászoltuk meg, majd múlt héten Trampli kapott agyvérzést, szerencsére ő azonban napról napra jobban van.

Most pedig egy újabb tragédia ért minket, ezúttal Szélvésztől kellett örök búcsút venni.

Szélvész ugyan nem sokáig élt a menhelyen, mégis ikonikus alakja volt az életünknek. Tavaly decemberben érkezett hozzánk, igen viharos körülmények között, talán sokan emlékeznek is rá.  

A heti blogom bevezetőjét ezúttal Kefének szentelem, akit 2012 decemberében kaptunk ajándékba az égiektől. Egészen csütörtökig itt élt velünk a menhelyen, és nagyon sokmindenre megtanított minket.

Az emberek véleményem szerint nagyon szeretik az olyan történeteket, amiknek boldog a befejezése. Talán épp emiatt van az, hogy a Disney-filmek felnőttek körében is igen népszerűek. Vagy például, főleg hölgyek körében a romantikus filmek. Ezek a kitalált történetek az emberek lelkét érintik meg. Éppen úgy, ahogy egy kidobott állat hálája, a sorsának jobbra fordulása is ezt váltja ki minden jóérzésű emberből.

Szinte minden napra jut egy új kutya, akit a blogban be kell mutatnom, mert számlálatlanul éreznek a bejelentések, hihetetlen mennyi kutya szorul segítségre. Persze a "számlálatlanul" azért barokkos túlzás, hiszen minden rengeteg adminisztrációval jár.