Kutyás blog

A múltkori bejegyzésünk alatt találkoztunk néhány negatív hozzászólással, amikor nehezményezték, hogy idős személynek nem adunk örökbe kutyát. Ez azért nem egészen így van, idős személy is fogadhat tőlünk örökbe ugyanolyan szabályok szerint, ahogy bárki, mindössze annyi a változás, hogy korban hozzá passzoló kutyát kell választania, hiszen ez a gondtalan együttélés alapja. Ez nem csak idősekre vonatkozik, mindenki csak a habitusban hozzá passzoló kutyával tud boldog, kiegyensúlyozott életet élni. 

Korábban már egy egész bevezetőt szenteltem annak, hogy elmondjam a véleményem a hazai állattartási kultúráról, ami véleményem szerint nagyon szélsőséges: egyes kutyák swarovski kövekkel kirakott nyakörvben flangálnak, amíg másokra talán egész életükben nem költenek annyit, mint az előbb említett kutya nyakörve...

Nagyon sokszor távoznak tőlünk csalódottan, dühösen a látogatók, hiszen mi azt tekintjük elsődleges feladatunknak, hogy a már benn élő kutyáknak biztosítsuk a tőlünk telhető legjobbat, legtöbbet. 

Ez azt jelenti, hogy a gazdit kereső kutyusokat körültekintően adjuk örökbe, szigorú szabályok szerint, mert nem célunk a már gondozott állatokat az első adandó alkalommal "kilökni" a menhelyre, és jöhet a következő! Alapelvünk, hogy nem mennyiségi, hanem minőségi mentést szeretnénk végezni!

A héten úgy döntöttem, hogy a bevezető helyett kicsit bő lére eresztem a mondandómat, és egy-egy beszámolómat "megfűszerezem" néhány hasznos tudnivalóval. 
Most szóba kerül a kölykök bélférgessége, a veszettségi megfigyelés, a mikrochip regisztrálás, és hogy ez miért olyan fontos.
És természetesen megint csak van fordulatokkal teli kutyás beszámoló is, de az már szinte a hétköznapjaink része!

Egy kis visszatekintő bloggal készültem a héten, mert annyi minden történt ebben az évben, hogy talán le sem tudok mindent írni. 

Az biztos, hogy nemcsak az idei év, hanem több éves visszatekintőm egyik legboldogabb pillanata volt, amikor kiderült, hogy a felajánlott adó 1% összege jóval magasabb, mint eddig volt. A mennyben érzetük magunkat!
Csodálatos, leírhatatlan érzés volt, amire visszaemlékezni is oly szívmelengető, hiszen ezzel azt mondták az emberek a munkánkra, hogy szükség van rá.

Szerencsére az elmúlt pár évben divat lett az örökbefogadás, és egyre több ember tekint a kutyájára, cicájára úgy, mint családtagra. 
A menhelyen is nagyon sokan érdeklődnek az örökbefogadás feltételei után, és sokaknak nagyon tetszik, hogy többször kell meglátogatni a leendő kutyust, hiszen így már van esélyük egy kicsit megismerni egymást, mielőtt végleg összeköltöznek.

Ez az idei Karácsonyunk egyáltalán nem hasonlítható az eddigiekhez.
Kezdjük azzal, hogy a koronavírus teljes átformálta a nyitvatartásunkat, a szokásainkat.

Aztán egy másik szervezet vádaskodásának kereszttüzébe kerültünk, ami mindannyiunkat nagyon megviselt. 
És amikor már azt hittük, hogy az idei év viszonylag nyugalomban fog telni, akkor következett ez a hét...

Ezen a héten ismét megannyi segítségre szoruló kutya érkezett hozzánk a menhelyre. A bőség zavarában sajnos ismét nem tudtam kiemelni egyetlen történetet sem, hiszen mindegyik könnyfakasztó a maga nemében. 

Így a bevezető helyett igyekeztem egy kicsit aprólékosabban bemutatni új lakóink élettörténetét. 
Ilyenkor sajnálom, hogy a leginkább érintettebbek a történetben-a kutyák-nem tudják elmesélni az ő szemszögükből a történteket. 

Egy héttel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy a munkánkat, az életünket pokollá teszi egy, vagy több olyan ember, aki mélyen, teljes szívből gyűlöl minket, és azt amit képviselünk.

Ahhoz, hogy mindent megérthessünk a történet valódi arcát, kezdem az elején.
Aki ismeri a munkánkat, az tudja, hogy nálunk a csütörtöki nap különösen nehéz, hiszen olyankor szokott jönni az állatorvosunk a heti vakcinázásra, ami az oltások, chipek, beadása mellett rengeteg adminisztratív munkával is jár.

Amióta az eszemet tudom, mindig voltak állataink, gyerekkoromban is körbevettek a kutyák, bár az merőben más volt, mint ahogy most élek. Felnőtt fejjel már jobban látom micsoda különbségek vannak állatszeretetben, és abban, hogy ki mit ért azon, hogy a kutya családtag.

Gyerekként nálunk az volt az volt a természetes, hogy a kutyák kinn alszanak, illetve a garázsban. Habár mindenem a kutya volt, az akkori kutyáimmal azért nem alakult ki olyan bensőséges kapcsolat, mint a mostani kutyáim bármelyikével. Nem csak nekem, a szüleimnek sem!

A héten szinte özönlöttek hozzánk a segítségre szoruló kutyák. Nem tudom, hogy egyáltalán képes lennék-e kiemelni egyetlen történetet a sok közül, ezért úgy döntöttem, hogy a bevezető helyett a blogomban közlöm a száraz tényeket.
Nem szeretnék kiemelni egyetlen történetet sem, inkább teljes egészében közlöm a hét történéseit.

Fáradtak vagyunk, naponta harcot vívunk. Harcot vívunk olyan emberekkel, akik nem készek meghallgatni minket, akik nem készek együttműködni, akik nem hajlandóak kompromisszumra. 

Minden nap más, de mégis minden egyes napra jut valami, amin emészthetjük magunkat, amin idegeskedhetünk...

Sok-sok hónappal ezelőtt meséltem a bevezetőmben egy történetet Belláról, a balesetes kutyáról, akit állatbarátok találtak, és hozták ki a menhelyre, miután észrevették, hogy egy helyben fekszik, nem mozdul. Beérkezésekor kiderült, chipes, van oltása, és az állatorvosunk engedélyezte a z érvényes oltás miatt, hogy a gazdák hazavigyék. 

Úgy érzem, hogy ha ragaszkodom a szokásos heti bevezetőmhöz, akkor ezúttal nem sikerül megfelelően átadnom a gondolataimat, mindazt a sok tényezőt ami befolyással volt rám. Másrészről pedig annyi minden történt a héten, ami kikívánkozik belőlem, hogy mindannyiból lehetne egy hosszabb-rövidebb bejegyzést írni.

Javában zajlik a kedvezményes ivartalanítás az alapítványunknál, és az érdeklődés óriási. Az viszont számomra megdöbbentő, hogy kutyákkal alig jelentkeznek, mindenki cicát akar ivartalanítani. Sokszor beszéljük, hogy talán ennek az az oka, hogy egyre több a felvilágosult gazdi.

Hogy talán az emberek egyre jobban figyelnek a kutyájukra, és a kutyásoknak nincs szüksége a kedvezményes ivartalanításra, mert kedvencük már rég átesett a műtéten.

Drága Fürgi!
Mindannyian tudtuk, hogy előbb, vagy utóbb, de eljön az a nap, amikor végső búcsút kell vennünk Tőled. Mégis, mindannyian megdöbbenve, hitetlenkedve fogadtuk az utolsó orvosi diagnózist, miszerint vége van, többé már nem élhetsz normális életet.

Mitöbb, talán egy heted van hátra, de az már nem volna élet, így elengedtünk. Még méltóságos teljében, úgy, ahogy mindig ismertünk.

A héten ismét egy szövevényes ügy kellős közepébe csöppentünk, aminek áldozatai, elszenvedői ismét a kutyák voltak.

Jelenleg zajlanak a karantén felújítási munkálatok, emiatt a befogadás is akadozik, hiszen a befogadóképességünk jelenleg kicsi.
Egy önkéntesünk ismerőse nem régiben felkeresett minket két kistestű kutya miatt, akiket el akarnak paterolni otthonról, mert a gazda terhes lett, és láb alatt lettek a kutyák.

Olyan sokszor leírtam már, hogy a munkánk legnehezebb része az emberi oldal. Ugyan nem minden gondozó feladata a kommunikáció, de néhányunknak napi szintű feladat. 

Szinte egymást érik a telefonos hívások, ki örökbefogadás után érdeklődik, ki segítséget, tanácsot kér, van aki a kutyáját szeretné leadni, vagy kóbor kutyát bejelenteni, esetleg időpontot egyeztetni, hogy a kiválasztott menhelyi kutyust látogassa. 

A szokásos heti bevezetőt ezúttal kihagyom, s helyette egy zárszót tennék a blogom végére. Az oka egyszerű, ezt a fejezetet lezárjuk végleg. Az okok, a körülmények, a miértek, és a magyarázat a blogom végén olvasható.

Korábban már egy blogot arra szenteltem, hogy bemutassam a munkánk legnehezebb részét, az emberekkel szembeni konfliktuskezelést.
A héten ismét voltak olyan telefonok, segítségkérések, amire a vérnyomásunk az egekbe emelkedett. 

Az ilyen telefonok mindennaposak szoktak lenni, de az emberi türelmetlenség, a stílus, a hozzáállás miatt néha nálunk is elszakad a cérna.
Ezeket a telefonokat most itt, írásban közlöm, ezzel talán közelebb hozom az olvasót ahhoz,hogy belelássanak a munkánk legnehezebb részébe.