Kutyamesék: heti képes beszámolók a Tappancstanya mindennapjairól és kutyás történéseiről.
A mostani blogomnál úgy adódott, hogy kronológiai sorrendben tudom írni. A hétfői nap egyben a bevezetőm. A január nagyon szomorúan indult a menhelyen. Egy újabb olyan kutyát veszítettünk el, aki egy ikonikus alak volt. De nem is húzom tovább az időt, lássuk mi történt ezen a héten a nálunk...
Ma reggel korai blogírásra adtam a fejem. Meg is volt az ötlet, úgyhogy gyorsan főztem egy kávét, és le akartam teríteni a plédet a dohányzóasztal elé a nappaliban, és nekifogni. A kutyák úgyis a kanapén szoktak feküdni, de nagyon igénylik a közelségem,így én a kanapé meg a dohányzóasztal közé fészkeltem magam.
Amikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok a szilveszteri mulatságon-már akinek ez mulatság.
Minden évben tépik a szájukat az állatvédők, az állatbarátok, hogy micsoda stresszel jár a tűzijáték, de minden évben bebizonyosodik, hogy a kérések süket fülekre találnak.
Nem csak a kutyák, macskák félnek a tűzijátéktól, hanem minden állat megzavarodik. Idén rengeteg madár is áldozatul esett. Gondolom a korábbi években is, csak talán nem kapott ekkora visszhangot.
A héten korona vírusos lett a kis Lemi, éppen ezért úgy döntöttem, hogy most a kutyák és macskák koronavírusos megbetegedéséről írok.
Amikor nálunk, embereknél elszabadult ez a vírus, akkor sokan estek pánikba, hogy a kedvencük akár megbetegítheti őket, sőt olyanok is voltak, akik emiatt mondtak le az állatukról.
Ezen a héten nem írok bevezetőt, mert nagyon sok tanulságos történetet tudok elmesélni, és nem tudtam kiválasztani egyet közülük. Kár is volna, mert szerintem érdemes elolvasni mindet, hogy képet kaphassunk arról, hogy mi itt hogyan éljük meg a kutya-gazda kapcsolatokat.
Hétfő
Az Ünnepek közeledtével megint előhúzom a kalapból a két szokásos témát, amit szinte minden évben leírok, aztán megint sokan nem fogadják meg. Ennek oka, hogy aki a blogot olvassa, az szereti a kutyáját, törődik vele, és pontosan tudja, mit kell tennie.
Már csak pár hét van Karácsonyig, és ugyan nem olyan számban, mint hosszú évekkel ezelőtt, de azért csak befut egy-egy telefon olyanoktól, akik kölyköt szeretnének adni a gyereknek, meg a nagyinak, rokonnak.
Nagyon szeretném hinni, hogy az emberek irracionális viselkedéséért a jelenlegi bizonytalanság, a háború, illetve talán még a vírus hibáztatható.
Ellenkező esetben viszont nem kis probléma van.
Nem csendesedik az érdeklődés Frédi, a spániel iránt, akinek minden napra jutna három-négy kérője, jobbnál-jobb helyeket ajánlva neki.
Amióta az eszemet tudom, mindig voltak otthon kutyáink, persze akkor még más szemmel láttam az állattartást. Nekünk mindig keverékeink voltak, de egyszer volt egy dalmata jellegű kutyus is, akkoriban meg voltam bolondulva a 101 kiskutyáért.
Amikor Szegedre költöztem, és elkezdtem a menhelyen önkénteskedni, akkor már tisztán láttam, hogy számomra mennyire jelentéktelen a kutya fajtája. Ami számított, az a jelleme, semmi más. Na, nem mintha olyan sok fajtatiszta kutyával találkoztam volna a menhelyen.
Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat, de valahogy az ember akkor szembesül valójában ezekkel a dolgokkal, ha már megtörténik.
Nem készültem búcsúbeszéddel, de sajnos kénytelen leszek megírni.
Egy öreg kutyánál ez bármikor bekövetkezhet, mégis olyan rég élt már velünk, hogy elhihettük, hogy még sokáig így lesz. Annyiszor talpraállt!
Ég Veled, Huba!
Valahogy nálam szokássá vált a rég nálunk élő, menhelyen meghalt kutyákat a blogomban búcsúztatni. Ennyi a minimum, ami kijár nekik.
Kutyának benn a helye, mérettől függetlenül! Én ezt az elvet vallom, és emiatt többet néztek már bolondnak, mint épelméjűnek.
Nem csak az mondatja velem, hogy jön a tél, és az állatok is fáznak. Sokkal inkább az, hogy a kutya télen-nyáron, évszaktól függetlenül is a gazdája mellett érzi magát a legjobban.
Sokan persze-és lehet ők a többség- azt vallják, hogy a kutyának kinn a helye. Feladata van, házat őrizni, nem csak úgy lenni a nagyvilágban. A kutyák nem szobába valók, a kistestű kutyák jelezzenek, a nagyok pedig védjék az értékeket.
Múlt heti blogomban kiemelt részt szenteltem annak, hogy bemutassam Bíborka történetét. Akkor ígértem, hogy írni fogok ismét a szaporítókról és az "akciósan" megvásárolt kiskutya hátulütőin.
A szaporítótól vásárolt fajtatiszta, olykor csak fajtatisztának tűnő kiskutyák éppen ugyanolyan aranyosak, mint bármelyik más kiskutya.
Különbség pusztán az, hogy nem látunk a "csomagolás" alá, illetve nem is feltétlenül azonnal jelentkeznek a gondok. Előfordulhat, hogy csak néhány év múlva.
Ez alkalommal vidám híreket osztok meg Önökkel a bevezetőmben. Sokszor kapunk kedves képeket, élménydús beszámolókat védenceinkről. Ezek a levelek újra és újra feltöltenek bennünket, hiszen ezért érdemes dolgoznunk.
Rengeteg cikk, blog, kutyás könyv szól arról, hogy mennyire fontos a megfelelő időzítés, amikor a kiskutya már elválasztható nagyobb megrázkódtatás nélkül az anyától.
Az kőbe vésett, hogy 6-8 hetes koráig minden kölyöknek az anya mellett a helye. Ennek millió oka van, fejlődésbiológiai és pszichológiai egyaránt.
Nem csak a korai szocializáció, hanem a kölyök egészsége is ezen múlik, hiszen kicsi korában az anyatej védi a kicsit, később pedig a vakcinák.
Mai történetem főszereplője Bubu, aki épphogy letöltötte nálunk a karantén idejét.
Impozáns, szép külleme miatt érkeznek is rá sorozatban a telefonok: szinte kivétel nélkül mindenki tanyát óhajt vele őriztetni.
Még az sem gond hogy ő igen jámbor természetű: a jelentkezők egyik felének úgyis az elriasztás a célja Bubuval, a másik fele meg úgy gondolja, hogy majd ősi módszerekkel ő megoldja, hogy kellőképpen vad legyen.
Az elmúlt hét ismét az bizonyította, hogy amennyire kegyetlenek, mérgezőek tudnak lenni az emberek, épp ugyanannyira önzetlenek és melegszívűek is.ismét találkozhattunk kegyetlenül sorsukra hagyott kutyákról, felelősséggel, melyet áthárítottak. De a világ nem csak egyféle: az Állatok Világnapja és a nyílt nap alkalmával azonban rengeteg segíteni akaró, melegszívű emberrel is találkozhattunk.
Tekintve, hogy a blogomat is kronológiai sorrendben írom, így most a blogom kiemelt témáját is a cégére rakom. A szombati nap a kutyasétáltatásé, menhelyi önkénteskedésé, ami elsőre egy nagyon kellemes szombati elfoglaltságnak tűnik. Hogy valójában micsoda munka van benne, azt a blogom végén olvashatják.
A múlt heti blogomat ott fejeztem be, hogy mennyire máshogy viszonyul egy-egy gazda a leadott kutyájához: van aki szinte kipostázza a terhet jelentő élőlènyt, és ezzel letudva a probléma.
Mások siratják, bánkódnak az egykori kedvencük után. Olykor még akár érdeklődnek is iránta később, hogy miként sikerült a beilleszkedés. Bár őszintén, ez igen ritka.
A heti blogom bevezetője a végére csusszant, mert ott éreztem helyén valónak új kutyáink történetének kifejtését. Hogy mi, emberek, mennyire máshogy viszonyulunk a kutyákhoz, és mennyire máshogy kötődünk, az a kutyás meséim végén jól látható. Csak sajnos ezek a történetek nem mesék...
A menhelyi események ismét csak pörögtek, így múlt heti blogomhoz hasonlóan a bevezetőm helyett a kiemelt kutyák bemutazásának szentelem a helyet.
Egy rendhagyó bloggal jelentkezem ezen a héten. Sok kutyával sok minden történt, és jobban követhető életük alakulása, ha ismerjük a múltjukat.
