Kutyás blog

Pár hónappal korábban egy csendes poszt volt a közösségi oldalon egy kutyás csoportban Kuplungról, akinek új gazdit kerestek.
Kuplung szegedi kutya, akinek elhunyt a gazdája. Tíz év körüli fekete németjuhász keverék, akinek ráadásul a külleme sem volt épp tetszetős. Pár fotó keringett róla, azon egyértelműen látszott, hogy csúnya bőrbetegsége van.

Néhány hete egy martfűi labradortól volt hangos ugyanez az oldal, meg persze, ahogy már korábbi blogomban írtam, mi is kaptunk hideget-meleget, mert Martfűről már nem volt kapacitásunk egy gazdás kutyát befogadni.

A heti blogom azon kutyusokról szól, akik a menhely egy picit elszeparált részén élnek. Nem azért, mert büntetni szeretnénk őket, hanem azért, mert nekik alapvetően teljesen más igényeik vannak, mint a menhelyen élő többi kutyusnak.

A minap egy nagyon megosztó posztot olvastam egy nagyon megosztó személyiségtől a kutya szaporítás, illetve nem szaporítás témakörben.

Ez igazi darázsfészek az állatvédelemben, ahogy az is, hogy egy vemhes szukát etikus, vagy nem etikus ivartalanítani.
Mindkettő parázs vitákat, örök haragokat szült már olyan emberek között, akik azt gondolnánk, hogy egy oldalon állnak. 
Nem tudom, hogy az itthoni állatvédelemnek hány oldala van, de nem egy, az biztos.

A mai bevezetőmet egy előzménnyel, és egy nekünk küldött levéllel kezdeném.

A közösségi oldalon egy helyi kutyás csoportban kering egy poszt egy martfűi kutyusról, akinek jószándékú emberek új gazdit szeretnének keresni. A kutya állítólag megharapta a gazdáját, és állítólag ez azért történt, mert a gazda bántalmazta őt. A gazda most elkezdett félni a kutyától, és azzal fenyegetőzik, hogy el fogja őt altattatni.

Sokak számára talán nem jelent új információt, hogy az itthoni gyepmesteri telepekre bekerülő kutyák nem mindegyike olyan szerencsés, hogy gazdira találjon. Bizonyos idő letelte után a legrégebbi kutyus altatható, abban az esetben, ha a helyére egy másik kutyának szüksége volna.
Sok kutya leli így értelmetlen halálát az emberi felelőtlenség miatt. Ez nem a gyepmesteri telep, és nem az ott dolgozó hibája!

A menhelyeken ezzel szemben a bekerülő kutyus akár egy életet leélhet biztonságban, nem ketyeg az óra a feje felett. 

Ezúttal ismét menhelyi zárszót írtam a bevezető helyett, a heti aktuális problémáinkról, amik sajnos hétről hétre ismétlődnek. Tapasztalat, hogy pont azok az emberek olvassák a blogot, akik maguk is felelős kutyatartók, de ha néhány ember esetleg kíváncsiságból elolvassa, és elgondolkodik, akkor már megérte...
 
Hétfő

Sokszor nagyon megterhel minket a munka mentálisan. És most vonatkoztassunk el azoktól a jobb sorsra érdemes kutyáktól, és a sok borzalomtól, amivel nap mint nap szembesülünk. 
A feldolgozhatatlan veszteségek, a beteg, vagy sérült kutyák látványa már eleve embert próbáló feladat, de van egy másik része a munkánknak, ami szintén nagyon nehéz: ez az emberi kommunikáció.

Minden héten történik valami ami miatt egy kicsit felkavarodnak az érzéseink, ami miatt gondolkodóba esünk. 

Most éppen egy alom igen rossz állapotú kiskutya miatt törhettük a fejünket, akiket szerdán váratlanul, záróra körül hoztak.

A fotók nem adják vissza a valóságot, hogy picike testük mennyire elgyötört és sérülékeny, de mi azért ezt nagyon jól látjuk. A fényképek csak nagyon ritkán mutatják jól a valóságot és a gyötrelmet. Mert abból ezeknek a kicsiknak sokkal több jutott, mint élelemből.

A múlt heti blogom bevezetőjét ott hagytam abba, hogy miként kerülnek gazdás kutyák a gondozásunkba, illetve milyen okkal mondanak le róluk. Kiemeltem, hogy sok esetben a saját gazdája úgy tekint a (volt) kutyájára, mint egy tárgyra, egy felesleges teherre, amitől meg kell szabadulni.

Már sokszor szó esett róla a blogomban, hogy a menhelyünk nem csak az utcán kóborló kutyákon segít, hanem a gazdájuk számára feleslegessé vált állatokat is befogadja. 

Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy míg az utcán nagyon sok esetben egy önsétáltató kutyus kerül párat, majd hazatér, és úgymond minden megoldódik, addig a gazdás kutyáknak aligha kínálkozik megoldás.

Pár héttel ezelőtt szombaton önkénteseink hazafelé tartottak a menhelyi kutyasétáltatásból.
Ekkor lettek figyelmesen Zsombón egy soványka, erősen szőrhiányos, idős kutyusra, aki a bicikliút mentén feküdt. Megsajnálták, hazavitték, majd másnap segítséget kértek tőlünk chipolvasásban, de szerencsére elhelyezésben is tudtunk segíteni, mert épp volt szabad helyünk.

Éppen a múlt heti blogomban fejtettem ki, hogy sajnos nagyon kevés dolgozónk van, tehát annyi emberre oszlanak szét a feladatok, ahányan vagyunk. 
Mindenki túlterhelt, fáradt, és ahogy korábban is mondtam, egyszerre nem tudunk két helyen lenni.

Korábbi blogom valamelyikében már írtam arról, hogy mennyire kifordult ez a világ magából. Sajnos ezt most nap nap után újra a bőrünkön tapasztaljuk.

Egyrészt folyamatosan munkavállalót keresünk, de a jelentkezők többsége sajnos nincs tisztában azzal, hogy mi a munka, még a leírás, majd szóbeli magyarázat után sem.

Már korábban írtam arról, hogy milyen sokan elutasítják az időseb kutyus öröbefogadását. Legfőképpen idős emberek nem szeretnének maguk mellé idős, korban hozzájuk illő társat. 
Idős kutyát leginkább külföldre fogadnak örökbe, illetve már azért idehaza is, de jellemzően mindig fiatal családok. Gondoljunk csak Pipacsra, aki tíz évesen került hozzánk, és önkéntes kozmetikusunk, Vanda fogadta örökbe. Vagy éppen Árgus, akiről azóta is rendszeresen beszámolnak a gazdik. 

Milyen a jó állatvédő? 
Nem iszik, nem eszik, nem alszik nem beszél (vissza). Reggeltől reggelig (!) dolgozik, sohasem pihen, a telefont mindig azonnal felveszi. 

Van a mi menhelyünknek néhány ikonikus alakja. Olyan kutyák, akik a szerves részét képezik az életünknek. Ők általában komoly viselkedésproblémával érkeztek hozzánk, sok időt nálunk töltöttek, és felfedték nekünk valódi, őszinte, kedves arcukat. Természetes, hogy azok a kutyák, akik sok időt töltenek velünk, jobban megismerjük őket, jobban a szívünkhöz nőnek.

Úgy másfél- két hete kezdődhetett a kálváriánk Trinitivel, aki betegen érkezett hozzánk. Parvóvírusos volt, és nagyon gyorsan elragadta tőlünk. Aztán egy hosszabb szünet, majdnem egy hét telt el, nem volt újabb megbetegedés, pedig a karanténunk tele van új kutyussal. Szóval megnyugodtunk, szerencsések vagyunk, hogy nem terjedt tovább a parvó.

Nem szeretnék hosszúra nyúló bevezetőt írni, mindenféle szaftos részlettel, pusztán egy kutya életét szeretném bemutatni. Rövidke élete alatt nagyon sok rossz dolgon kellett keresztül mennie, és ez rányomta a bélyeget a viselkedésére is. Igyekszem  kizárólag a tényekre hagyatkozni.

Athos a héten került a menhelyünkre, de kálváriája már hosszú hetek óta tart. Sajnos nagyon nehéz azonban úgy segítséget nyújtani, hogy a kutya tulajdonosa nem ad életjelet magáról.

Szilveszter előtt blogok és posztok sokasága szólt arról minden állatvédő szervezetnél, hogy miként óvhatjuk meg négylábú barátainkat a stressztől.

Aztán Újév első pár napján rajövünk, hogy mintha újfenn a falnak beszéltünk volna.

Ennek több oka van:
A Szilveszteri hangulatba kerülők gyakorta már napokkal az engedélyezett durrogtatás előtt belefognak. Én ezt szigorúan büntetném. Van lehetőségük erre az év utolsó napján este hattól másnap hajnalig. Legyen ez elég!

A heti bevezetőm ismét a blog végén találta meg a megfelelő helyét, miután a hétvégén visszakerült gondozásunkba Kathy, aki nem is olyan régen került gazdihoz. Az okokról, a miértekről a blogom végén szólok.