Kutyás blog

Miközben a legnehezebb hónapjainkat éljük az évben, folyamatosan érkeznek a segítségkérések is.

Ahogy minden évben, úgy most is anyagi forrásaink végéhez érkeztünk. Nincsenek tartalékaink, folyamatosan azt nézzük, hogy melyik számlát meddig kell befizetnünk, mert bizony ha nem fizetünk akkor nem lesz áram, víz, vagy hulladékszállítás, ami felér egy apokalipszissel nálunk.

Az adó 1% összegét reszketve várjuk, ahogyan annak utalását is, hogy megtudjuk, hogy lesz-e következő évünk, lesz-e folytatás. Mert a tét minden évben ugyanaz: az élet maga.

Néha nagyon nehéz a mindennapi munkával a telefont is összeegyeztetni, amin minden nap hatalmas mennyiségű hívást bonyolítunk. Néha egy-egy hívás teljesen rányomja a bélyegét az egész napra.

Ha nem tudunk azonnal segíteni egy embernek aki megunta a saját kutyáját vagy cicáját, akkor jön az iróniával átitatott kérdés: 

Akkor minek vannak?

Amikor valaki olyan szeretne kutyát bejuttatni soron kívül, és épp a menhely előtt reklamál, akkor gyakran felmerül, hogy itt a többi kutya között ez az egy is elférne...

Ilyenkor sírni tudnék. Egyrészt ebben a pillanatban lábbal tiporja a karanténozási szabályokat, másrészről forog a gyomrom attól, ahogy egykori társát néhány ember a szeméttel megegyező kategóriába sorol.

A múlt héten az úttestről mentett két pöttömkénk története és fotója nagy vihart kavart az interneten.

Természetesen óriási volt a felháborodás, hogy ilyen apró kiskutyák mit kerestek az úttesten összekucorodva, étlen-szomjan. Ezek a felvetések teljesen jogosak, ők is valahol születtek, és a "gazda" nyilvánvalóan nem törődött velük, de az is előfordulhat, hogy ő maga tette utcára, az igazság lehet sohasem derül ki.

Közel egy éve már, hogy megtanultam, hogy milyen nehéz feladat egy mentális betegséggel küzdő kutyát elengedni. 

Elfogadni a megváltoztathatatlant, hogy a mentális betegség ugyanolyan mint a daganat. Fájdalmat nem okoz, de belül valamit megváltozik, majd felőröl. 

Habár testileg egészségesek, a saját elméjük foglyai. Nem boldogok, csak vannak, és veszélyesek.
Veszélyesek önmagukra, más kutyákra, emberekre, környezetükre.

A menhelyi befogadást most nagyon sok minden nehezíti: azt ugye nem kell mondanom, hogy a beérkező kutyák 98%-a nincs ivartalanítva, és le kell tölteni a karantén idejüket. 

Jelenleg a nagy melegre való tekintettel az ivartalanítást szüneteltetjük, úgyhogy várjuk az enyhülést, mert a sorozatosan érkező kutyák ivartalanítása nem kis feladat. 

A vírus után szép lassan kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba: újra sokan kérnek segítséget, ugyanakkor az örökbefogadási kedv nem csitul. 

Mivel nem célunk a kutyák életét tönkretenni, vagy teljes bizonytalanságba taszítani, így továbbra is a kukacoskodó, mindenre kíváncsi, fontoskodó kérdéseinkkel faggatjuk hosszan a bejelentkezett látogatókat.

Ez sem nagyon népszerű intézkedés, hogy be kell jelentkezni az örökbefogadáshoz, de ez elengedhetetlen. 

Idős embernek nem való kölyökkutya. A legtöbb ember nem érti miért, és ha elkezdjük sorolni az okokat, akkor csak legyintenek. Hiszen kinek is lenne nagyobb rutinja egy kutya nevelésében, mint annak, aki már sok-sok kutyát felnevelt. 

Én is rendszeresen mondom ezt a családtagjaimnak, és mivel menhelyen dolgozom, gondoltam, hogy a megannyi történet majd okulásul szolgál a a famíliám tagjainak.

Néhány hete még gyakorlatilag-némi túlzással-kongott az ürességtől a menhely. Most viszont egymást érik a kutyák, sokakat leadnak, de most leginkább a talált kutyák jönnek-mennek. A héten például a chipnek hála, több kutyát is sikerült hazajuttatnunk. Ők érvényes oltással rendelkeztek, be sem kellett kerülniük a menhelyre, rögtön hazamehettek, ami boldog befejezése a történetnek. Iyenkor mindig reménykedünk, hogy a gazdi ezentúl jobban fog majd vigyázni a kutyára.

Idén is lesz gyermektábor a Tappancs Alapítvány menhelyén, és ahogy rohan az idő, a két tábor már a nyakunkon van. 
Az első időpont a kisebb gyermekek, a második a nagyobb gyermekek számára kerül megrendezésre. A program között szerepelnek kutyás bemutatók, terápiás kutyák, ismerkedés a menhelyi kutyákkal, cicákkal, csupa érdekes program. 

Vidám bevezetőt szántam a blogom elejére, de szokás szerint, megint érkezett egy olyan kutya, akinek az életét nem hagyhatom szó nélkül. Amióta megismertem a történetét, csak ez jár a fejemben.

Mint a múltkor már megírtam, sokáig biztosan nem esznek üresen a kennelek a menhelyen. A héten sok kutya érkezett is hozzánk, az volt a csoda, ha valakiben találtunk chipet. Sok bicskanyitogató (már elnézést!) történet van közötte, de Rex története kiverte a biztosítékot.

Mostanában nagyon nagy divat lett kutyatulajdonosnak lenni. Nálunk is óriási igény van az örökbefogadásra, pedig a kapuinkat óvatosan nyitjuk meg. Ezzel együtt néhány módosítást is eszközölni kellett a nyitvatartásunkban, mert ha nem tennénk, akkor napestig látogatókkal foglalkoznánk, a napi feladatainkat pedig nem tudnánk ellátni.

A heti bevezetőm rendhagyó módon most nem egy kutya történetét fogja bemutatni, hanem a miénket. Egészen pontosan egy történetet, ami vasárnap esett meg velünk, és igen sok szereplője lett. A történet középpontjában pedig ezúttal nem kutya, hanem cica áll, mégis azt gondolom, hogy helye van a kutyás blogban, és érdemes elolvasni.

Régi-új vendégünk, Casper érkezett vissza a menhelyre, akit már korábban egyszer leadtak, majd hazavittek. 
De kezdjük az elején...

Néhány hete agresszióprobléma miatt került hozzánk Casper, mert többször megharapta a gazdát. Nem tudtak rájönni az okára, de a család komolyan kezdett tőle tartani, mert állításuk szerint a támadások ok nélkül történtek. 

Egy nagyon szomorú történettel kezdem a blogom bevezetőjét, ami igazából a múlt heti blogom folytatása lenne. 

Két hete volt, hogy beszámoltam egy blogomban, hogy mennyire könnyen hozzászoknak a kutyák a szobában alváshoz, és példaként Lizát hoztam fel. 

Ő az a kaukázusi jellegű kutya, aki félelmi agresszójából nálunk gyógyult ki, majd egy gyomorcsavarodás következtében majdnem elveszítettük, de a gyors orvosi beavatkozás megmentette az életét, habár akkor 10% esélyt adtak a túlélésre. 

A héten egy igazán bűbájos, barátságos puli került a gondozásunkba, akinek a története kiverte nálunk a biztosítékot. 

Mindenkinek igyekszünk a lehetőségeinkhez mérten a leghamarabb segíteni, így például annak a puli kutyusnak is, akinek szegény idős gazdája egy baleset következtében kórházba került, ahonnan nem valószínű, hogy ki fogják engedni. Kirendelt gondviselője kérte a segítségünket, mivel Bajnokot most a szomszédok etetik, de ők sem tudják sokáig vállalni, utána pedig a kutya teljesen magára marad, nem lesz ki gondoskodjon róla...

Örök vita az emberek között, hogy hogy neveljük a kutyát. Ha nagyon sarkosan akarok fogalmazni, akkor erre kétfélét szoktak válaszolni az emberek: csak szeretettel, vagy a másik oldal Cesar Millant idézve, dominanciával fog a kérdésre válaszolni. 

Az igazság valahol a kettő között van, hiszen ma kicsi hazánkban nem csak agyonkényeztetett kutyák élnek, akiknek mindent szabad, hanem olyanok is, akiknek mindent nélkülözve már az is ajándék, ha egy nap nem csak szidást és ütést adnak.

A kutya legérzékenyebb kora, amikor szivacsként szívja magába a sok információt, amikor szocializálódik, az a kölyökkor, amikor mindössze néhány hetes. 
Ilyenkor kell megtapasztalnia milyen az emberi érintés, és ezért fontos a szükséges oltások megléte után társaságba vinni, ingerekhez, zajokhoz szoktatni. Ha ilyenkor nem érik megfelelő ingerek, akkor a viselkedése inkább fog hasonlítani egy kis farkaséhoz, mint egy kutyáéhoz. 
Ezek a viselkedésformák később annyira a személyisége részei lesznek, hogy nem, vagy alig, és igen nehezen formálható lesz a kutya.

Úgy tűnik, hogy mi magyarok képesek vagyunk valóban fegyelmezetten élni, ahogy most a körülmények megkövetelik. Persze most is akadnak olyanok, akik fittyet hánynak másokra, a szabályokra. A szabályszegők és szabálykövetők mellett azonban muszáj beszélnem azokról az emberektől, akik gyakorlatilag pánikban élik a mindennapjaikat. Ők ugyanis legalább akkora őrültségeket képesek elkövetni, mint azok, akik most minden létező módon lázadnak.