Kutyás blog

A héten bebizonyosodott, hogy óriási kavarodás van az emberek fejében a tevékenységünkkel kapcsolatban. Néha rosszindulatból, néha pedig csak egyszerűen azért, mert a többség nem érti, hogy mit miért teszünk. Ezt szeretném most tisztázni, és remélem, hogy ezzel segíthetek egy kicsit eligazodni a karanténozás útvesztőjében. 

A heti bevezetőm témája a nem más, mint a nyár, avagy hogyan segítsünk könnyebben elviselni a hőséget a kedvencünknek. 

Az közismert, hogy a kutyák nem tudnak olyan jól párologtatni, mint az emberek, és néhány kutyát iszonyúan meg tud viselni a véget nem érő forróság. Ilyenkor még sokkal inkább figyelni kell  a beteg, vagy a fajtából adódóan nehezen lélegző kutyákra, de nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a szánhúzó kutyák is (nem véletlenül) a föld alá kaparnák magukat.

A heti blogomban ezúttal a menhelyi önkénteskedés lesz a téma, annak is legnépszerűbb része, a kutyasétáltatás. Muszáj róla beszélni, mert szinte minden héten vannak félreértések, és habár hihetetlen népszerűségnek örvend, mégis nagyon veszélyes.

Kérem, nézzék el nekem, hogy bevezetőm ezúttal nem lesz bőbeszédű. Talán a héten bekerült kutyák képe, és a története is beszédesebb, mint amit én hozzá tudnék tenni. 

A heti bevezetőm rendhagyó módon a blog végére került, hiszen a heti történetem főhőse életében ekkor történtek nagy változások. Hogy ki ő, és mi történt vele, arra választ kapnak, akik elolvassák a heti beszámolót.

Hétfő

A múlt heti blogom ott fejeztem be, hogy idős Bobink vasárnap reggelre rosszul lett, hányt, erő hasmenése volt, és végtelenül passzívvá vált, és hogy a halom gyógyszer mellett, amit kapott, csak a remény van, hogy jobban lesz. A vasárnap éjszakám szorongással, forgolódással telt, alig vártam a másnapot, annyira aggódtam miatta. Másnap én nem dolgoztam, de kolléganőm reggel már jelezte, hogy a tegnaphoz képest sokkal jobban van, egy picit megnyugodhatok. Természetesen minden menhelyi kutyára figyelünk, de emberek vagyunk, gondozóknak, önkénteseknek egyaránt van kedvence, vagy kedvencei.

Vajon mit jelent az állatmentés, hol kezdődik, s hol ér véget? Mi nap mint nap feltesszük magunknak ezt a kérdést, de a válasz egyénenként változó. Sokaknak ott kezdődik és ér véget, hogy megtalál egy állatot az utcán és bejelenti az állatvédőknek. Ha a kutya eltűnik, akkor már minden rendben, a történetnek vége. Hogy mi lesz az állattal, hova kerül, sikerül-e gazdit találni, vagy újra feltűnik-e az utcán, csak valahol máshol, esetleg elütik-e, az lényegtelen.

Már csak néhány néhány napunk maradt arra, hogy rendelkezhessünk az adónk 1%-val. Ha nem teszünk rendelkező nyilatkozatot, akkor sem marad a zsebünkben ez az összeg, hanem az államkasszában marad. Ha pedig úgy döntünk, hogy valakinek felajánljuk, akkor érdemes utánanézni, hogy kinek a javára. A lehetőségek tárháza nagyon sok, a visszaéléseké szintén, éppen emiatt sokszor az emberek már nem is rendelkeznek, mert csalódtak. Nagyon sok szervezetnek, közöttük a Tappancs Állatvédő Alapítványnak is, ez az összeg jelenti a túlélést. Egy következő évet a mentésre, egy következő évet az életre.

Egy ritka, csendes vasárnapot iktattam volna az életembe, ami azért sem gyakori, mert szinte minden hétvégét a menhelyen töltök. Ez a vasárnap kivétel lett volna, csak egy gyors bevásárlás, valami finom ebéd, egy jó filmet nézni, összebújni a saját kutyákkal. El is mentünk az egyik bevásárlóközpontba letudni a hozzávalókat, és mikor épp a szemetet dobtam volna a kukába, akkor vettem észre, hogy a tömegben egy kutya épp engem követ, mintha segítséget kért volna. Ránézésre öreg, kedves kutya, gondoltam, itt van a gazdája, de amikor közelebbről megnéztük, megdöbbentünk.

Minden egyes nappal közelebb kerülünk a nyárhoz, ami  személyemnek a legkedvesebb évszaka, leszámítva persze a megannyi veszélyt, ami ilyenkor négylábú családtagjainkra leselkedik. Lássuk, hogy melyek a legkiemelkedőbbek, a teljesség igénye nélkül!

Minden hónap második szombatján lelkes önkénteseink segítségével eledelt gyűjtünk a szegedi Napfény Parkban, a Fressnapf állateledel boltban. Hosszú évek óta várjuk ide az érdeklődőket, adományozókat. A havi adománygyűjtés nagyon fontos szerepet tölt be az életünkben, hiszen a menhelyi állatok nap mint nap 60 kg körüli eledelt fogyasztanak el. Ez persze a létszám, és a testméret függvényében változik.

Egy menhely életében mindig vannak nehéz időszakok, már ami az érzelmeket illeti. Sok idős kutya talál nálunk menedékre, és nem mindenki olyan szerencsés, mint az apró méretű Yoda, aki matuzsálemi kora ellenére múlt héten gazdára talált. Sokan éveket élnek a menhelyen, és vannak, akiktől mi veszünk végső búcsút, mert sohasem találnak gazdira, de az idejük lejárt. Nekik igyekszünk minél családiasabb légkört biztosítani, kinti-benti kutyaként, fűtött helyen, folyamatosan emberközelben élhetnek a menhely előkészítő részében.

A heti bevezetőm ezúttal azért nem kap helyet, mert nem tudok mit mondani a hétvégén történtekről, bár lehet, én vagyok egy kicsit érzékeny. A blogom végén megtekinthetik legújabb lakónk, egy csivava képeit, akit elmondása szerint a gazdája lakásban tart, és csak rántott húst eszik. Minikének nincs chipje. De van nagy körme és köldöksérve. Képek lent, kommentár nélkül!

Hétfő

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mi legyen a heti bevezetőm témája, mert ami engem illet, az utóbbi pár hetem nem nevezhető túl nyugodtnak, de pánikot sem szeretnék okozni a kutyatartók körében. Hosszas gondolkodás után végül úgy döntöttem, hogy beszélek az utóbbi heteim mumusáról, a szopornyicáról.

Talán két héttel ezelőtt számoltam be róla, hogy miként járt Rolli kutyánk ajándékba kapott báránya, amit Rocky egy óvatlan pillanatban ellopott, és miszlik darabokra szedett. Akkor azt is megemlítettem, hogy ez bizony nem sokáig lesz így, mert Rocky napokon belül gazdihoz költözik.

A héten egy újabb váratlan vendég érkezett a menhelyre, akit Alfának neveztünk el. Az igencsak impozáns látványt nyújtó kuvasz jellegű kutya igazi gyöngyszem, fiatal, barátságos, nyugodt, így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy miként termett ott a szomszédos Kulipintyó Csárdánál, a forgalmas főút kellős közepén. Még azt is el tudom képzelni, hogy valakinél betelt a pohár, mert ez a gyönyörű kutya nem éppen az a házőrző típus, mint amilyenre mindenki gondol a kuvasz szó hallatán. Inkább egy nagyra nőtt, ártalmatlan kölyök benyomását kelti.

Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy mit kell tenniük, ha egy kisebb faluban kóbor kutyát látnak, így a legtöbben azt a megoldást választják, hogy a lakhelyükhöz legközelebb eső állatvédőket értesítik, ahol jó eséllyel nincsen hely, így a kutya tovább kóborol, hacsak valami nem történik vele, vagy be nem fogadják, hiszen a menhelyeknek nincsen rá kapacitása, hogy több városnak, falunak a kóbor kutya problémáját megoldja. Így van ez egy Szeged melletti településsel is, akik korábban megkerestek minket együttműködési céllal, de később visszaléptek. 

A munkatársaimmal nem vagyunk azok a nagy telefonbetyárok, ha alkalmanként képet készítünk, az maga a katasztrófa. Még jó, hogy van egy önkéntesünk, aki profi fotókat készít, különben nem sok babér teremne a kutyák számára. Sajnos ő csak hetente egyszer jön, így munkánk legjaváról le is marad, ráadásul nem szeretjük az embereket sokkolni véres képekkel, elütött kutyákkal, azt bőven megkapják más oldalakon, ha akarják, ha nem. Mi az állatra fókuszálunk, nem a sérülés posztolására, arra elég, ha mi odafigyelünk.

Sokszor, sokaknak elmondtuk már, hogy a menhely bizony egy veszélyes üzem, ami a hétköznapokon nincs felkészülve arra, hogy gyermekek tartózkodjanak itt. Ez igaz a menhelyi kutyasétáltatásra, illetve a látogatókra, akik pici gyereküknek szeretnének menhelyi programot szervezni. Ilyen, gyermekek számára biztonságos program sem a hétköznapokon, sem a hétvégéken nincsen, mert ehhez nem áll rendelkezésre annyi gondozó, amennyi garantálni tudná a biztonságot.

A héten több kutya is átköltözött a menhelyen belül, hogy az újonnan érkező kutyáknak helyet tudjunk biztosítani. Hatalmas az igény a gazdás kutyák elhelyezésére, de sajnos azt látjuk,hogy az emberek egyre türelmetlenebbek. Ha nem jutnak sorra pár napon belül, akkor valahogy megoldják maguk. Ez a fogyasztói társadalom, és úgy látszik, hogy nem csak tárgyakat használunk és dobunk el, hanem érző lényeket is.