Kutyás blog

A heti bevezetőm ezúttal nem menhelyi kutyákról szól, hanem rólam, az életemről, a mindennapjaimról, hogy mi minden változott és történt velem az elmúlt egy évben. Sokan talán már mosolyognak akik ismernek, mert pontosan tudják, hogy egy évvel ezelőtt, december 6.-án teljesen megváltozott az életem, pedig akkor még nem is tudtam róla. Akkor éjszaka Dóc környékén ki tudja hány kiskutya született egy anyától. Másnap hajnalban három neylonzacskóba csomagolt, szemétként eldobott kiskutya várta a halált, de a környéken valaki észrevette a szatyrot, és kibontotta.

Így télen, karácsony közeledtével, mindig megemlékezem, amióta blogot írok a sok-sok Buksiról és Morzsiról, akik az ünnepeket a kert végén egy hordóban, rövid láncon vacogva élik. Sokan közülük bent, a kályha mellett kezdték megpróbáltatásokkal teli életüket, amikor ajándékként előbukkantak a fa alól egyszer régen karácsonykor. Akkor még minden szép volt, de a meglepetés kölyök gyorsan teherré vált, és az újévet már a kertben köszöntötte, ha nem vigyázott, vagy akár az út szélén.

Minden hétre jut valami megdöbbentő eset. A héten például két volt menhelyi kutyának kellett hirtelen helyet varázsolni, mert menniük kell a családtól. Egyikük még szinte kölyök, akit nem is olyan régen fogadtak örökbe, és a szokásos történet miatt kell visszakerülnie a menhelyre: nem bírnak vele. Igen, egy kölyökkutya bizony nagyon sok fejtörést, bajt tud csinálni, hiszen még kölyök! Mindenre kíváncsi, és ennek sajnos ára van: megrágott székek, megkapart ajtók, falak, felásott kertek. Foglalkozás nélkül, türelem nélkül ennek nem is érdemes nekifogni.

Egy kicsit elérzékenyültem ezen a héten. Amióta világ a világ, a menhelyen van első és hátsó négyes. Az első négyes logikusan öt kennelből áll, a hátsó pedig négyből.

Már önkéntes koromban megtanultam ezeknek a szavaknak a jelentését, és hogy mi hol található. Hogy kik lakják a négyest, hogy milyen sorrendben engedjük ki őket, és hogy ez a kennelsor talán olyan öreg, hogy még látta Lenint. Amikor a menhelyen önkénteskedtem, szabályosan belevésődött a fejembe az a csúnya piros-zöld szín, amivel a kennelek voltak festve, de a kutyák mindig lekaparták.

Igyekszem minden héten valami érdekesebb, fontosabb eseményt megírni a bevezetőmben. Most azonban kicsit tanácstalan vagyok, mert a mostani bevezetőm témája szinte ugyanaz, mint a múlt heti. Akkor két stafford jellegű kutyát eresztettek szélnek a menhely előtt, pár nappal korábban pedig egy másik kutyát kötöttek ki az erdőbe. Most a menhelyhez vezető úton, egy romos tanya elé kötött egy "jóérzésű" ember egy megunt állatot.

A menhelyen hamarosan felújítási munkálatok kezdődnek, ami azt jelenti, hogy a használatban lévő kenneleket ki kell üríteni, az ott élő kutyáinkat pedig át kell költöztetni máshová. Ez nem kis feladat lesz, hiszen nagyon fontos, hogy biztonságba tudjuk őket elhelyezni, amíg tartanak a munkálatok. Ezt meg is hirdettük, hiszen ez idő alatt, de előtte sem tudunk az utcáról, otthonról, bárhonnan megunt, talált kedvenceket fogadni, hiszen a már menhelyen élő kutyák elhelyezése is nehézséget okoz.

Pajtás után újabb kutya került hozzánk vissza, akinek hasonlóan rövidre sikerült a pályafutása. Ebben az esetben azonban Hektor és leendő társa már megismerkedett a menhelyen, otthon azonban a család mégis arra a döntésre jutott, hogy másnap visszahozza. Az elmondásuk szerint Hektor úgy viselkedett, ahogy a menhelyen sohasem. Séta közben minden más állatot meg akart támadni, és rá is mordult otthon a saját kutyájukra. Mivel nem voltam ott, nem tudhatom mi történt, de a menhelyi ismerkedés jól sikerült.

Sokakban sajnos semmi érzelmi reakciót nem vált ki egy állat szenvedése, míg mások azért nem mernek ellátogatni soha egy menhelyre sem, mert félnek mit fognak ott látni, és attól, hogy azt nem fogják tudni elviselni, feldolgozni.

Nagyon mozgalmas hetet tudhatunk magunk mögött. Volt örömteli örökbefogadás, hétvégi nyílt nap, adománygyűjtéssel egybekötve, ahol sok-sok érdeklődő nézhette meg testközelből a munkánkat, a menhelyi állatokat.

Ez a hét az Állatok Világnapja jegyében telt. Sok helyen voltunk, hiszen városszerte rendezvények voltak, amik arra hivatottak, hogy egy kicsit megemlékezzünk az állatokról, és felhívjuk a felelős állattartásra a figyelmet. Egyik legfőbb küldetésünk a felelős állattartás népszerűsítése, ami generációk múlva hozhat eredményt.

Azok közé tartozom, akik azt vallják, hogy az évszakoknak van illatuk, ami mutatja az eljövetelüket. A héten sokszor hűvös reggelre ébredtünk, és éreztem is azt a bizonyos "tél illatot". Már biztos, hogy vége a nyárnak, a strandidőnek és a hőguta helyett gyorsan a fagyhalál lesz a közelgő ellenség.

Míg a bent, vagy a kint-bent tartott kutyák maximum pár órára, vagy egy-egy séta alkalmával vacognak, addig mások csak az idő enyhülésében, a tél gyors végében bízhatnak.

Csütörtök van, az eső szakad, mindenki elázva. Rohanok, mert bármelyik pillanatban jöhet az állatorvos. Általában ez a hét legfeszültebb napja, hiszen az oltások mellett rengeteg adminisztráció is van. Göngyölítem a papírhegyeket. Hatalmas ugatásra leszek figyelmes, szólnak, hogy kutyát hoztak. Egy kedves fiatal hölgy volt, egy halálra rémült shar-pei kannal, akit Sándorfalván talált egy hónapja. Le akarta adni a menhelyen. Mivel a várólistánkon tolongás van, így elmondtam neki, hogy milyen lehetőségei vannak, és hogy azonnal sajnos nem tudunk neki segítséget nyújtani.

A heti beszámolóm főszereplője Dzsinó (Dinka), akinek példája szintén jól mutatja, hogy milyen példákból okulva vezettük be a szigorú(bb) örökbefogadási szabályokat. De kezdjük a legelején, hiszen úgy igazságos, ha megismerjük Dzsinó teljes történetét.

Valamikor még a Tappancsos dolgozói karrierem elején történt, hogy reggel egy kutyát találtunk az egyik fához kötve. Egy barátságos dobermann keverék volt, akihez egy szép beszámolót és cafatokra vagdosott oltási könyvet is mellékelt a gazdi.

A heti beszámolómat egy hétvégén készített fotóval nyitnám, ami sokat elmond arról, hogy mit jelent csapatban dolgozni. Sokáig gondolkodtam, mi is lenne a megfelelő kép, de azt hiszem, ennél beszédesebbet nem találhattam volna: Önkéntesünk, Alexa egyik dolgozónkkal, Icuval Barátot és Kalandort simogatja. Barát hosszú ideig agresszióval reagált mindenre: ha beléptünk a területére, ha el akartuk venni az edényét, ha hozzá akartunk érni. Minden más élőlényt az ellenségének tekintett, legyen az ember, vagy kutya.

Vannak olyan élethelyzetek a menhelyen, amikor komolyan nem találunk szavakat arra, ahogy az emberek viselkednek. Hogy csak a nem is olyan régen visszakerült Hektort említsem, akinek gazdájának állt feljebb, hogy nem virágcsokorral köszöntöttük, mikor arrogánsan közölte, hogy "hoztam a kutyát, mert elköltözök". Arról már nem is beszélnék, hogy a gondos gazdi szívférgesen hozta vissza azt a kutyát, aki negatívként távozott a menhelyről. 

Fél évvel ezelőtt egy szemtelenül fiatal, optimista, pályakezdő tanár jelentkezett hozzánk állatgondozónak, mert a szakmájában még nem talált munkát, és hasznosan szerette volna tölteni az idejét. Én minden erőmmel próbáltam őt lebeszélni, hiszen Hódmezővásárhelyről átjárni korán reggel embert próbáló feladat, másnak is beletört a bicskája, de ez a fiatalember elég makacs volt. Annyit mondott, hogy ő azért megpróbálná...

A heti beszámolómat egy igen szomorú történettel kezdeném. Van az úgy, hogy a  karanténban egy talpalatnyi hely sincs, és hevesen dobogó szívvel rohanunk munkatársunk elé, mert kutyát talált az erdőben, de nem tudjuk hová elszállásolni. Az én történetem most így kezdődne, de sajnos nem ez a teljes igazság. Amikor felértünk a karanténba, hogy Reni és Ricsi újonnan felfedezett kutyájának helyet vadásszunk, akkor eszméltünk rá, hogy a pár hete mentett Vili a saját helyét adja át most a következő bajba jutottnak. Vili ugyanis éppen ma feladta a harcot.

Úgy tűnik, hogy a pár évvel ezelőtt örökbefogadott Hektor retúrjegyet váltott a menhely és gazdája között. 2014-ben fogadták örökbe Sándorfalvára, és most minden előjel nélkül, a legnagyobb arrogancia kíséretében dobták vissza a menhelyre. Azért mondom, hogy dobták vissza, mert szinte dobták őt. A történetet ledöbbent munkatársaim mesélték, mert aznap én épp szabadnapomat töltöttem.

Ami egyik kutyának áldás, az a másiknak bizony könnyen átok. A menhelyi kutyák élvezik a nyarat, a verőfényes napsütést, a kerti locsolók, hatalmás fák nyújtotta hűvöst, a tiszta, hideg vizet, amiben ha kedvük tartja, akkor csobbanhatnak. Amíg a menhelyet a héten valódi stranddá nyilvánítottuk (csak a jégkrémes kocsi hiányzik!), addig ebben a napsütésben egy kutya majdnem a halálát lelte. Ő Vili, az idős, vak, mihálytelki bokor alá tévedt apró termetű kutya.

Nem indult éppen jó szájízzel ez a hét, ugyanis Kókusznak a gazdijelöltjei sorra eltűntek. Valahogy rendszerint így járnak a kölykök, akiket az emberek már sokkal hamarabb lefoglalnak, mint ahogy látogatható. Meglátnak egy cuki fotót egy kutyáról, és a család már tudja, ő kell!