Van a mi menhelyünknek néhány ikonikus alakja. Olyan kutyák, akik a szerves részét képezik az életünknek. Ők általában komoly viselkedésproblémával érkeztek hozzánk, sok időt nálunk töltöttek, és felfedték nekünk valódi, őszinte, kedves arcukat. Természetes, hogy azok a kutyák, akik sok időt töltenek velünk, jobban megismerjük őket, jobban a szívünkhöz nőnek.
Saidot 2010 körül volt szerencsénk megismerni, veszettségi megfigyelésre érkezett hozzánk, mert társával kiszöktek, és rátámadtak egy emberre. Én akkor önkéntes voltam, a közelébe sem engedtek, mert még a rutinos gondozók is tartottak tőle, okkal. Néhány hét múlva a gazdája hazavitte, mindenki nagyon örült, mert képtelenség volt a közelébe kerülni.
Emlékszem, amikor hazavitték egy gondozó megjegyezte, hogy Said örült a gazdájának. Eddig mindenki azt hitte gyűlöli az embereket...
Aztán eltelt néhány év, és a gazdája ismét megkeresett bennünket, mert Saiddal gondok voltak. A családja is választás elé állította: vagy ők, vagy Said. A családot választotta, Saidnak pedig jönnie kellett.
A régen nálunk dolgozó gondozónk emlékezett rá, nem épp meleg szívvel. Said hozta is a formáját, állandóan kivette a takarító szerszámokat a kezünkből, és néha még el is törte őket.
Aztán úgy alakult, hogy láttuk, mennyire vágyódik ki a kennelből, ezért nagynehezen rájátszottunk egy retriever pórázt, és elvittük sétálni. Akkor annyira boldog volt, hogy nem akart nekünk jönni, ha néha hozzáértünk. Aztán ez minden sétával egyre jobb lett, végül már örült, amikor meglátott minket.
Ez az érzés az idővel egyre csak mélyebb lett. Végül Saidra bíztuk a hátsó udvar őrzését, és ebben ő igazán jeleskedett. Aztán évek teltek el, a gondozók mindegyike megismerte, szívből megszerette Saidot.
Közben telt az idő, és Saidot áthelyeztük egy másik udvarra, de épp akkor kezdődött nálunk az első gyermektábor. Biztonsági okokból, átmenetileg az előkészítőbe került, ahol a legelesettebb kutyák kapnak helyet, ott van a dolgozók pihenője.
Said a kistestű, beteg kutyákkal nagyon figyelmes volt: türelmesen, toleránsan viselkedett, sőt a beteg kölykök, aki idekerültek, felépülés után, valósággal rajongtak érte.
Szóval a gyermektábor után Saidot ottfelejtettük az előkészítőben. Itt élte az élete jelentős részét, mint kiváltságos kutya.
A szemünk előtt öregedett, romlott a látása. A sétákat mindig imádta, az idegeneket ki nem állhatta: állatorvosaink kivétel nélkül tartottak tőle, ha jöttek, akkor őt mindig át kellett csukni.
Egyik gondozónk párhuzamot vont közötte és Hannibal Lechter között. Said ugyanis végtelenül elegánsan tudott bárkit bokán harapni, miután kellően végigmérte hol is fáj a legjobban. A gondozónk szerint olyan elegáns és udvarias volt, mint Hannibál. Szinte látni lehetett, ahogy harapás előtt felköti a csokornyakkendőt...
Ezek a harapások akkor jártak, ha hívás nélkül jött be valaki, vagy ha túl közel ment hozzá, vagy ha valaki, akit nem ismert, meg akarta simogatni. Tehát ha nem tartotta be Hannibál illemszabályait.
Szuperképességei között szerepelt, hogy bármilyen apró fekhelybe bele tudta magát nyomkodni, és akkor is bűbájosan tudott aludni, amikor láthatóan kényelmetlen volt a póz.
Mindig az asztal alatt, a lábunknál aludt, az volt a törzshelye. Abban nem ismert kegyelmet! Onnan minden más kutyát kirakott, pusztán a tekintetével!
Bizony, ekkora tekintélye volt a mi Saidunknak! Csupán egy pillantás elég volt, és a többiek tudták, hogy ott fekszenek, ahol nem kellene!
A sétának köszönhetően sikerült néhány önkéntessel nagyon összebarátkoznia. Melindát és Tündét például imádta. Mindig ők vitték sétálni. A többi önkéntesünkkel sem volt gondja, de elvárta a tiszteletet és a megfelelő távolságtartást: tehát csak az az önkéntes érhetett hozzá, akit ő kedvelt. Jajj volt annak, aki kéretlenül ezt megtette!
Said barátságát ki kellett érdemelni!
Sok, nagyon sok barátja volt. Said 16 évet élt, élete legjelentősebb részét a menhelyen, az előkészítőben, velünk töltötte. Mondhatni majdnem olyan volt, mint egy családi kutya, kinti- benti tartással. Amennyire nem szerette az embereket, annyira toleránssá vált, ha betartották az újak a szabályokat.
Öregségére az ìzületei meggyengültek, rosszul látott, és szívbetegséggel küzdött. Szerdán a szívbetegsége a gyógyszerek ellenére elhatalmasodott rajta, így állatorvosunk elaltatta a mi Saidunkat. Önkéntesünk, Melinda, és dolgozónk, Icu kiutazott aznap a menhelyre, hogy végső búcsút tudjanak tőle venni.
Mindenki nevében írhatom, hogy végtelen űrt hagyott maga után. Az is biztos, hogy emlékét a szívünkben őrizzük, amíg élünk. Egy nagyszerű, kivételes, csupaszív kutya voltál. Egy jelenség, akire örökké emlékezünk!
Legyen szép álmod mi Saidikánk!
Hétfő
Zend, az utolsó beteg parvós köpyök halálával indult a napunk. Némi vígaszt az nyújt számunkra, hogy Sushi és Ili életben vannak, ráadásul Ili annyira sokat javult az elmúlt napokhoz képest, hogy reggel a gondozóját szinte ugrálva fogadta.
Mialatt betegek a kutyák, természetesen élelmet nem vehetnek magukhoz, bár természetesen nem is ennének, hiszen folyamatosan hányingerrel küzdenek. Viszont ma délután Ili örömmel elfogadott 2 körömnyi virsli darabot, ami azért nagyon nagy szó.
Igen, a kombinált oltás hiánya veszélyes, akár végzetes következményeket rejt magában. Mégis, a legtöbb embernek esze ágában sincs ilyen "plusz", vagy "szükségtelen" kiadásokba bonyolódni. Elvégre a kutya is fogyócikk. Lesz másik!
Kedd
Ahogy azt pár hete megírtam, Ella és Eszter a többi ivartalanított társukkal az átadó konténerben éjszakázott, mert túl későn értek vissza, az éjszaka hideg volt nagyon. Másnap, amikor visszacuccoltak a lábadozóba, Ella és Eszter a konténerben maradt, mégpedig azért, mert össze vannak nőve, és Ellát eléggé megviselte a műtét. Aztán ahogy lenni szokott a helyük fel lett töltve hirtelen, így pár napot a konténerben "kényszerültek" lakni. A pár napból hirtelen pár hét lett, mert a legnagyobb megbetegedések idején nem tanácsos egy oltással rendelkező kutyákat mozgatni.
Persze a két leányzó azonnal szobatiszta volt, nem csináltak semmi rosszat, így szinte észre sem lehet venni, hogy ott vannak. Napközben kényelmesen elhelyezkednek a székben, ott alszanak és kémlelik az ablakból, hogy mi történik.
Hozzátenném, hogy úgy tűnik, el sem kell válniuk, egy családhoz fognak kerülni mindketten.
Szerda
Amikor már azt hittük, hogy minden nehézségen kezdünk túllendülni, akkor ismét kaptunk egy óriási pofont.
Fickó kutyánk nem régen érkezett a menhelyre, idős volt, szívbetegséggel küzdött. Reggel halva találtuk a helyén.
Saidunk pedig ugyanezen a napon, hasonló okok miatt sípolva kezdte venni a levegőt, így tudtuk, hogy nála is nagy a baj.
Ma Saidunk megkönnyebbült. A menhely pedig már sohasem lesz ugyanaz.
Persze, tudjuk! Az élet megy tovább, még akkor is, ha mi úgy érezzük, hogy megállt az idő.
Dr. Tímár Endre rendelőjébe készülődtünk Dodóval, Macival, Mokkával, Dokival és Dalossal ivartalanításra és szívféreg tesztekre. Az ivartalanítás mindenkinek komplikációmentesen zajlott.
Csütörtök
Dr. Farkas Attila, menhelyünk állatorvosa, most is, mint minden héten érkezett a szokásos heti kutyaoltásra. Most 5 veszettségi oltást, valamint 14 kombinált oltást osztott ki.
Péntek
Ma dr. Sebő Ottó rendelőjébe utazott Ella, Bundás és Bogi, a fekete színű mudi keverék hölgy. Ők mindhárman szívférgesek, ezért volt szükségük ultrahangra.
Csepi és Szuzi vizsgálatra utazott: Csepi sokat köhög, neki hörgőtágítót kell szednie. Szuzinak pedig nagyon erősen váladékozik a szeme, hiába a rendszeres szemtakarítás, újra és újra előjönnek a problémái. Ő kötőhártya gyulladásra gyógyszert, szemcseppet kapott.
Szombat és Vasárnap
Konor már évek óta a menhely lakója, viselkedésproblémás kutyus volt, éppen ezért nem talált még gazdira. A mai napig hajlamos új szituációkban, feszült helyzetekben bepánikolni.
Kutyákkal igen hullámzó a viszonya, de most úgy gondoltuk, hogy a nagyudvar megüresedett helyein ő is talán jól érezné magát, így kiköltözött.
Szerencsére egyelőre úgy tűnik, hogy jól érzi magát, és beilleszkedett. Ennek azért is nagyon örülünk, mert sajnos Konor nem az a kutyus, aki olyan könnyen talál magának gazdit.
Halkan jegyzem meg, hogy Himba pici kölykei szépen cseperednek, miközben mi nem is nagyon emlegettük őket a beszámolókban. Egyelőre még csak 4 hetesek, így nagyon érzékeny kirban vannak, ebben a nagy járványban rájuk nézni sem nagyon mertünk. Persze az idő múlik, ezek a csöpp kis lények pedig napról-napra gyarapodnak. S lám, már ott tartanak, hogy az anyakutya teje bizony nem is elegendő a számukra. Most kezdenek tejpótlóval kavart szilárd táplálékot magukhoz venni, és egyre inkább rákapnak. Egyelőre amennyire lehet nem háborgatjuk a kis családot, bár igen nehéz kibírni, hogy ne puszilgassuk össze az okos kis fejecskéjüket miközben féreghajtózzuk őket.
Köszönjük a 185 mentett kutyus nevében, hogy ismét velünk tartottak! Hamarosan jelentkezünk a legfrissebb menhelyi hírekkel.
Linda
Hozzászólások