Garfield

Egy napon nagyon rossz döntést hoztam, legalábbis először azt hittem, hogy szörnyen nagy bajba keveredtem. Elindultam otthonról, bár már nem tudom, hogy ez pontosan hol volt. Meg voltam fázva, úgyhogy anyukám mondta, hogy ne menjek túl messzire, azzal a szomorkás hangjával, mintha tudta volna, hogy nagyon beteg vagyok, és nem segíthet rajtam. Mondogatta, hogy ezen minden kiscica átesik, de napról napra reménytelenebbül csengett a hangja, ami engem is elszomorított. Éreztem, hogy felpuffadok, nagyon csikart a hasam, mintha belül mozgott volna valami. Meg aztán állandóan könnyezett a szemem és emellett még folyton tüsszögtem is. Mondogatta mama, hogy majd meggyógyulok magamtól, és el is hittem neki.

Úgyhogy elindultam otthonról, nagyokat kalandoztam, és közben azt képzeltem, hogy igazi nagy macska vagyok már, és egerekre, sőt! Hatalmas patkányokra vadászok. Bár tudtam, hogy ahhoz még nagyon kicsi vagyok, egy ilyen pöttöm macskát bármikor meg tudna fojtani egy patkány. Kalandozásaim közben egyszer csak ijesztő dolgokra lettem figyelmes: nagy, fémes dobozok suhantak el, meg hatalmas, két lábon járó lényeket láttam, akiket a mama embereknek nevezett, és szólt, hogy vigyázzak velük, mert veszélyesek lehetnek. Én hallgattam a mamára, és próbáltam minél messzebbre futni ezektől az ijesztő valamiktől, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, hol lehetek. Hideg volt nagyon, és én egyre rosszabbul éreztem magam, meg azok a fránya vérszívók, az ugrálósak, meg az undok pókfélék is szívták közben a véremet, és persze ott volt az a betegség, amiről már meséltem. Meghúztam magam egy bokorban, és egyszer csak egy másik macska mellett találtam magamat.

- Eltévedtél? - kérdezte, és ahogy végignéztem rajta láttam, hogy ez bizony egy kóbor macska lehet. A mama mesélt róluk is. Őket kiteszik gonosz emberek az utcára, és ha sokáig maradnak ott, akkor lehetnek nekik hatalmas sebeik, koszosak, meg egyáltalán, látszik rajtuk egyértelműen, hogy nincs nekik otthonuk meg olyasvalakijük, aki szereti őket. Ahogy végignéztem magamon ijedten vettem észre, hogy én is egyre inkább úgy nézek ki, mint egy kóbor macska.

- El - ingattam félve a fejemet, és könnyek szöktek a szemembe, de ezúttal nem a betegségtől, hanem a félelemtől. Nagyon nem szerettem volna, ha belőlem is kóbor macska válik, és soha nem lesz senkim, aki megvakargatja a fülem tövét, meg aki mellé odabújhatok, ha fázok vagy félek. – És nem tudom, hogy merről jöttem, vagy hogy hova kellene most mennem! Tudsz nekem segíteni?

- Tudok egy helyet! Azt mondják, hogy akiket oda bevisznek, azok mind boldogan jönnek majd ki. A betegek meggyógyulnak, minden zavaró dolog, a bolhák, a kullancsok, a férgek, minden eltűnik! Jókat esznek, melegben vannak, puha párnákon alhatnak, és valaki mindig akad, aki simogatja őket. Aztán pedig, amikor teljesen meggyógyulnak, mindig eljön értük valaki, aki végleges otthont nyújt nekik, egy olyan valaki, aki minden szükségessel és még annál is többel ellátja őket! – magyarázta nekem a hatalmas kóbormacska. – De nem tudom, hogy mennyi igaz ebből, és mennyi csak a pletyka.

- Akkor te miért nem mész oda? –kérdeztem. – Elkísérhetnél, és akkor mindkettőnknek jó lesz!

- Én már annyiszor csalódtam az emberekben, hogy nem merem megpróbálni. De ha akarod, akkor nézd meg magad, hátha sikerrel jársz. Legyél bátrabb, mint én vagyok!

A kóbor macska részletesen elmagyarázta nekem, hogy merre kell mennem, mit kell tennem, én pedig félve ugyan, de nekivágtam a nagy útnak. Amikor elindultam otthonról, és nagy kalandokba képzeltem magam fogalmam sem volt róla, hogy tényleg nagy kalandba keveredek. Csak remélni mertem, hogy végül épségben odaérek az úticélomhoz, és az a szép hely sem csak pletyka lesz, mert arra már nem volt remény, hogy a mamához visszatalálok. De a mama mindig azt mondta nekem, hogy minden cica előbb vagy utóbb elhagyja az anyukáját és felnő egyszer, hogy a maga útját járja. Én mindig nagyon féltem attól a naptól, és nagyon szomorú voltam, hogy ez számomra ilyen hamar jött el. Még alig voltam együtt az anyukámmal.

A bokrok alatt lapulva igyekeztem a cél felé. Csak este mertem elindulni, de akkor is csak nagyon-nagyon halkan, és nagyon sietve. Láttam patkányokat is, és nagyon féltem tőlük, reszketve lapultam a bokrok alatt, nehogy meghallják, hogy ott vagyok, és én legyek a vacsorájuk. De végül egy sem vett észre engem, és amikor eljutottam a nagy úthoz, amiről a kóbor macska beszélt, biztosra vettem, hogy megérkeztem. Azt mondta, hogy az előtt a bizonyos ház előtt lesz egy sövény, és ott lapuljak meg, és kiabáljak, mert biztos, hogy meghallja majd a segélykiáltásomat az, aki segíteni akar. Nagyon sokáig lapultam a bokorban, és sokszor láttam embereket elmenni a búvóhelyem előtt. Volt, aki a hangomat hallva megtorpant, majd ment tovább, senki sem hajolt le, én pedig kétségbeesve bámult fel a hatalmas házra. Tíz emeletes volt! Megszámoltam, és szinte biztosra vettem, hogy a kóbor macska tévedett. Nem lakhat valaki egy ilyen ijesztően hatalmas dologban! És főleg nem macskák! Tőlem jobbra ráadásul többen ittak valami büdös löttyöket, amitől úgy tűnt, hogy egyre jobb kedvük lesz, mert egyre többet nevettek és beszéltek. A hangjuk csak még jobban megrémített, úgyhogy egyre halkabban és reményt vesztve nyávogtam csak rá a járó-kelőkre. Ami még jobban megijesztett, hogy én egy macskát sem láttam, még csak a környékén sem a hatalmas háznak. Aztán megláttam két embert. Az egyikük lány volt, a másik meg fiú, és rájuk nyávogtam, hátha ők lesznek azok, akik majd segítenek nekem.